Milyen érzés lehet 12 évesen nap mint nap úgy elindulni az iskolába, hogy az ember tudja, biztosan a gúnyolódók céltáblájává válik, csak mert az apját annak idején elrabolta és análisan megszondázta néhány idegen lény? Erre és még sok más fontos kérdésre ad választ Whitley Strieber magyarul most megjelent könyve, a 2012 – Háború a lelkekért.
Ha a hollywoodi propagandagépezet ármánykodásától kábán meglátnak a könyvesboltban egy 2012 címû kötetet, borítóján egy éppen felrobbanó piramissal, vigyázzanak vele, mert semmi köze az azonos címû filmhez.
Ha csak annyi nem, hogy mindkettõ ugyanazt a hamarosan bekövetkezõ eseményt írja le, nevezetesen a 2012-es, a maják által réges-rég megjövendölt világvégét. Eddig a hasonlóság.
De míg a film [1] a katasztrófamûfaj megszokott meteoritjait és özönvizeit felvonultató egyszerû armageddonreiteráció, a könyv [2], Whitley Strieber eredetileg 2007-ben, de magyarul csak most kiadott mûve az emberi lélek legmélyebb rétegeiben búvárkodó, örök igazságokat bátran felmutató, keresztény gyökerû sci-fi-horror. Ahogy azt a borítón nem feltüntetett teljes címe is jelzi: 2012 – Háború a lelkekért. Félelmetesnek félelmetes. Agnus Dei, miserere nobis!
Lélekfosztottak vs. hüllõlények
2012-t írunk tehát. Martin Winters sztárrégész tudományos céllal megfúrja a gízai nagy piramist, mire az fogja magát, és felrobban, majd téglatestté, illetve óriási lencsévé alakul. Ugyanez történik a világ tizenhárom másik híres régészeti leletével: a Szent kör, más néven a Nagy kör [3] mentén a Húsvét-szigetek, Perszepolisz, Petra, Nazca és a többi történelmi szájt mind lencsévé alakulnak, és gonosz fényjelenségeket bocsátanak ki magukból, elpusztítandó az emberi civilizációt. Az amerikai elnök szerencsére hamar rájön, micsoda veszély leselkedik a világra, és rámegy atommal az anomáliára, de hiába – csak azt éri el, hogy a fények, amelyek valójában hüllõlények, még nagyobb dühvel támadnak az emberekre, és jól kiszívják a lelküket. A lélekfosztott emberek elállatiasodnak, olyannyira, hogy saját szeretteiket sem ismerik meg, és hosszú, tömött sorokban elindulnak észak felé, hogy a gyíkok rabszolgáinak álljanak.
A helyzetet bonyolítja, hogy a szerencsétlen lélekfosztottak és a gonosz gyíklények párhuzamos univerzumban mozognak, amit az különböztet meg a miénktõl, hogy ott a McDonald's emblémája smaragdzöld, Oroszországban cár, Japánban császár uralkodik, az amerikai elnök meg olyan hülye, hogy még azt sem tudja, rendelkezik-e az USA hidrogénbombával, vagy sem.
Az elbeszélés nehézségei
Az innensõ párhuzamos univerzumban él és alkot Wylie Dale író – gyaníthatóan a szerzõ, Whitley Strieber alteregója –, aki eszeveszett iramban ömleszti regénybe a másik dimenzió történéseit, egészen addig, amíg rá nem jön: az eseményeket õ maga alakítja azzal, hogy leírja õket. Amikor azonban le akarja törölni gépérõl a regényt, pontosabban a 2012 nevû fájlt, az nem hagyja magát. Az író baltával szétveri a laptopot, és vesz egy újat. De azon már eleve rajta van a 2012 nevû fájl, úgyhogy nincs mit tennie, írja tovább a regényt, immár hûséges Corona márkájú írógépén.
Nem értik? Ne csodálkozzanak. Ha mindenképpen referenciákba, irodalmi elõképekbe szeretnének kapaszkodni, képzeljék el, hogy Lõrinc L. Leslie és Eric von Nemere együtt elutaznak Mongóliába, jól berúgnak egy hordó erjesztett szamártejtõl, majd elhatározzák, hogy ott helyben újraírják Bret Easton Ellis Holdparkját, csak a biztonság kedvéért raknak bele néhány gyíklényt, hogy jobban üssön.
Ebbõl az együttmûködésbõl pontosan olyan mû születne, mint a 2012, azzal a kiegészítéssel, hogy Strieber regényébõl szinte kicsordul a szenvedés; mindenki szenved, patakokban folynak a könnyek, szorul a szív, a torok meg a segg összefele, gyerekek és asszonyok rabolódnak el, és a könnypatakoknak csak néha szabnak gátat az önreflexív futamok az elbeszélés nehézségeivel küzdõ szerzõtõl, akit egyébként nemcsak saját pszichiátere és saját felesége, de még saját maga is komplett õrültnek tart. Hogy okkal vagy anélkül, az a tárgyalt opus szempontjából szinte mindegy is.
Juhász Viktor magyar fordítása korrekt, bár feltûnõ, hogy a szereplõk hajlamosak folyton olyanokat mondani, hogy „a mindenségit”, „a pokolba is”, meg „az ég szerelmére”, ami csodás olvasmányélményeket idéz, hiszen így utoljára talán Sam Hawkins beszélt Old Shatterhanddel, amikor rájött, hogy a kajovák tõrbe csalták õket, és csak egy pontosan idõzített ellenpréritûzzel menekülhetnek meg a csapdából, a pokolba is! Az viszont feltétlenül Sam Hawkins javára írandó, hogy õ soha nem operált latin nyelvû bibliai idézetekkel.
Az elsõ néhány oldal alapján a 2012 lehetne akár olvasható regény is. Az építõelemek meglennének hozzá, mert van benne egy kis frigyládás, vallásos eredetû borzongás, egy kis harmadik típusú találkozásos misztikum, egy kis politikai ármány, sõt gyerek is, nõ is, meg némi dugás is. Egy ideig lehet benne reménykedni, hogy minden jóra fordul, ha nem is az emberiség, legalább a narratív koherencia szempontjából.
De ha az olvasó eljut addig a pontig, amikor Al North amerikai fõtisztnek az ufók egyszerre dugnak le egy csövet a torkán és egyet fel a végbelén, akkor végleg elszakad benne valami. Strieber korábbi érdemeit látatlanban elismerve ez se nem sci-fi, se nem horror, ez egy zavaros, beteges, ócska szar. Óvakodjanak tõle, mint a seggszondától.
Whitley Strieber, az ember
„1985. december 25-én megerõszakoltak, és tegnap újra elmentem az orvoshoz, hogy kezelje az eset következményeit – írta Strieber webszájtján, a saját felesége által fõszerkesztett Unknowncountry.com-on 2009 nyarán. – A seb rég begyógyult, de a test emlékszik, és néhány évente visszatér a kínzó fájdalom.” Strieber, aki szerint õ az egyetlen az emberiség történetében, akit saját szenvedése nevetség tárgyává tett, 1945-ben született Texasban, aztán Londonban tanult filmezést, majd 1977-ig New York-i reklámcégeknél dolgozott. A meghatározó fordulat a nyolcvanas évek közepén következett be életében, amikor New York állambeli faházában idegen lények törtek rá, magukkal ragadták, és anális szondázásnak vetették alá. Strieber errõl a meghatározó, fájdalmas élményérõl többször is nyíltan beszélt, és könyveinek jó részébe (Eggyéválás, Majestic, Confirmation) így vagy úgy beleszõtte a történetet, csakúgy, mint a 2012 címû, magyarul a Metropolis Media kiadásában megjelent írásába. Strieber néhány éve a Late Late Show-ban elmondta, hogy az ufók kereken 11 éven át rendszeresen látogatták, aztán ahogy elköltözött a New York-i faházból, az análszondázó idegen lények elmaradtak. Az író kapcsolata ennek ellenére nem szakadt meg a külvilággal: 1998-ban egy torontói szállodában meglátogatta egy különös, ember formájú ember, aki hosszasan beszélt neki a világ állásáról, a jövõrõl és az élõk meg a holtak közti kapcsolatról. Az éles szemû író az idegent a Kulcs õrzõjeként azonosította, és nem sokkal késõbb természetesen regényt is írt róla A kulcs (The Key) címmel. Ha tetszett a 2012, feltétlenül olvassák el azt is!